Kezdőlap A katonai repülés jelene Szükség van-e a látótávolságon belüli légiharcra?

Szükség van-e a látótávolságon belüli légiharcra?

Kategória

A több országban fejlesztés alatt álló következő generációs vadászgéppel szembeni elvárás, hogy legyen lopakodó, kellő mennyiségű üzemanyagot és minél több rakétát tároljon a belső rekeszeiben. Mindezt azért, hogy képes legyen külső támogatás nélkül mélyen berepülni az ellenség légterébe feladatai végrehajtásához. A feladat végrehajtásához választott legkorszerűbb légiharc rakéták hatótávolsága meghaladja a 200-300 km-t.

A kérdés az, hogy ilyen körülmények között van-e létjogosultsága a látótávolságon belüli légiharcnak és ha igen, azt milyen módon vívják meg?

A légi dominancia megteremtése ma nem úgy történik, mint a múltban. Ahogy Herbert „Hawk” Carlisle tábornok, az amerikai légierő-parancsnokság egykori parancsnoka 2017-ben érvelt, az elkövetkező évtizedekben a jelentős fegyverkapacitás, a nagy hatótáv és az alacsony radarkeresztmetszet mind fontosabb lehet, mint a közeli légiharc képessége, amikor a légifölény biztosításáról beszélünk.

Más szóval, úgy tűnik, a Pentagon eltávolodik attól a gondolattól, hogy a közeli légiharcok döntik el a légtér birtoklását a 21. században. Ehelyett úgy tűnik, hogy a hangsúly az „első lövés lehetőségének” biztosítására irányul. Más szóval arra, hogy aki elsőként képes észlelni az ellenséges repülőgépet és elsőként indít rakétát, mielőtt az adott repülőgép pilótája tudomást szerez a fenyegetésről azé a győzelem.

F-14-es és F-16-os vadászgépek légiharca Kép: DoD

Amerika uralkodó légifölény bajnoka az első iraki háborúban (és vitathatatlanul a mai napig) az együléses F-15C Eagle volt, amely a légierő 37 légi győzelme közül 34-et ért el a konfliktus során, amelyek közül sok az AIM-7 Sparrow rakétának köszönhető. A Sparrow azonban látótávolságon túli hatótávolságú rakéta. A Rand Corporation elemzése szerint valójában az AIM-7 Sparrow volt a felelős a koalíciós légi győzelmek kétharmadáért a konfliktus során.

Egy elemzés szerint a Sivatagi Vihar során a merevszárnyú repülőgépek 37 esetben történt légiharca közül 13 még mindig látótávolságon belül történt, annak ellenére, hogy az amerikai AWACS repülőgépek átlagosan 130 km kilométeres távolságból azonosították az ellenséges vadászgépeket. Az iraki erőknek viszont nem voltak parancsnoki és irányító repülőgépei az égen, ami azt jelenti, hogy annak ellenére, hogy a koalíció egyértelmű előnyben volt mind a helyzetismeret, mind a látótávolságon túli rakéták birtoklását illetően, a légiharcok közel 40%-a még mindig a vizuális távolságon belül fejeződött be.

Tehát ha van valami tanulság, amit objektíven levonhatunk a Desert Storm során vívott légiharcok elemzéséből, az az, hogy a közeli légiharcok nem biztos, hogy divatja múltak lettek, de minden bizonnyal változnak.

Mi változott az eltelt 30 év alatt? Az elmúlt időszakban, ha a 4. generációs vadászgépek fejlődését nézzük, az jelentős, legfőképpen az avionika és a rakéták terén. A rakéták kifinomultabbak és zavarvédettebbek lettek.  A globális hatalmak között az elkövetkező évtizedekben bármikor lezajló nagyszabású konfliktus valószínűleg sokkal több légi összecsapást von maga után 4. generációs vadászgépek között, mint lopakodó vadászgépek között. Bár a lopakodó repülőgépek határozott előnyt jelentenének a látótávolságon túli célok elfogásban, de néha hátrányba kerülhetnek, amikor a harci káoszban régebbi 4. generációs, de gyorsabb és fordulékonyabb vadászgépek látótávolságán belülre kerülnek.

Sisakra szerelhető kijelző és irányzék

1966-tól az 1970-es évek elejéig a SAAF (Dél-Afrikai Légierő) Mirage 3CZ és Mirage F1AZ vadászgépe volt az első, amely helyi fejlesztésű, sisakra szerelt célzó rendszert használt. Dél-Afrika volt az első ország, amely kifejlesztett és légiharcban alkalmazott, egy saját fejlesztésű, sisakra szerelt irányzékot, HMS[1]-eket amely az Armscor V3A hőkereső rakétával volt integrálva. Ez lehetővé tette a pilóta számára, hogy támadást hajtson végre anélkül, hogy gépét rakéta indításhoz optimális helyzetbe kellett volna manővereznie.

Másodikként 1985-ben a Szovjetúnióban fejlesztettek a MiG-29-eshez és az R-73-as rakétához HMS sisakot, ami megkönnyítette a célbefogást a közeli manőverezés során.

A sisakra szerelt kijelző- és célzó rendszerek egyre gyakoribb kiegészítői lettek a modern vadászgépeknek a pilótakabinban. A HMS legalapvetőbb funkciója, hogy a HOBS[2] rakéta hőkereső optikai feje – koordinátora – a pilóta fejének elmozdulását követi. Más szóval, a pilóta úgy végzi a célbefogást, hogy a célra néz. Ennek a képességnek az az előnye, hogy a cél követéséhez és elfogásához szükséges idő és erőfeszítés jelentősen lecsökken. A látótávolságon belüli légiharc sajátossága, hogy jelentős túlterhelésű manőverekkel kell a repülőgépet helyzetbe hozni, hogy a rakéta koordinátora képes legyen „meglátni” a célt és indítható legyen.

Mostantól a magas túlterhelésű manővereket nem a pilótának kell a repülőgépéből kiszorítania, hogy egy intenzíven manőverező ellenfél gépét befoghassa a rakéta érzékelő fejével, ezt a feladatot elvégzi a rakéta az indítást követően. A pilóta feladata, hogy fejét a cél felé fordítva a sisakra szerelt optikai irányzékkal összekapcsolt koordinátor is a cél felé forduljon és megtörténjen a célbefogás.

Ez a felismerés indította el a korszerű sisakra szerelt kijelző- és célzó rendszereknek, valamint a velük együttműködő R-73, ASRAAM, IRIS-T és AIM-9X rakéták fejlesztését.

ASRAAM rakéta Kép: MBDA

Az Elbit Systems DASH[3] III-as sisakja volt az első modern nyugati gyártású sisakra szerelt optikai irányzék, amely működőképes volt. A DASH fejlesztése az 1980-as évek közepén kezdődött, amikor az IAF követelményrendszert adott ki az F-15-ös és F-16-os repülőgépeken való alkalmazás megteremtésére.

Az első konstrukció 1986 körül, a jelenlegi GEN III sisak pedig az 1990-es évek elején és közepén került gyártásba.

A GEN III egy teljesen beágyazott konstrukció, ahol a teljes optikai és sisakhelyzet érzékelő tekercscsomag a sisakba lett beépítve. Egy gyorscsatlakozós vezeték táplálja a kijelzőt, és továbbítja a video meghajtó jeleit a sisak kijelzőjéhez.

Az új, továbbfejlesztett képességekkel bíró JHMCS[4] az izraeli Elbit Systems és az amerikai Rockwell Collins vegyesvállalat terméke. A JHMCS sisakra szerelt kijelző- és célzó rendszert úgy tervezték, hogy az AIM-9X Sidewinder infra érzékelőfejes rakéta „szeme legyen”, amely a korábbi rakétának a nagy látószögű változata.

A JHMCS sisak biztosítja a „cél elsőként való azonosításának és az első lövésnek” a lehetőségét a pilóta számára. Az éjszakai konfigurációban is elérhető rendszer lehetővé teszi a pilóta számára, hogy pontosan irányítsa a fedélzeti fegyvereit és érzékelőit az ellenséges légi és földi célok ellen.

JHMCS sisak Kép: Defense Update

A kritikus információk és szimbólumok, mint a célzást segítő jelzések és a repülőgép teljesítmény paraméterei grafikusan jelennek meg közvetlenül a pilóta sisakjának az üvegén. A legtöbb első vonalbeli amerikai vadászgépet (F-16, F/A-18 és F-15) JHMCS-vel szerelték fel, amely jelenleg több mint 20 légierőnél működik világszerte.

Az elektronikus egység, az egység agya mágneses rendszert használ a pilóta fejmozgásának a követésre. A pilótafülke belsejében található egy adó, amely mágneses teret hoz létre a pilótafülkében (a mező kalibrálásához először minden pilótafülkét mágnesesen fel kell térképezni). A sisakban három vevő tekercs található, amely méri a pilóta fejének X-, Y- és Z-tengely mentén történő elmozdulását.

Miközben a pilóta a légteret pásztázza, a sisakja a kabinban lévő mágneses tér egyik, vagy másik részébe kerül, ezt az elmozdulást méri az elektronikus egység. Az elektronika közben előállítja a kijelzendő információkat is, amelyeket a pilóta sisaküvegére vetít.

Bár nem az Egyesült Államok volt a leggyorsabb a sisakra szerelhető irányzékért folytatott versenyben, de a JHMCS vezetői szerint az ő termékük a legjobb. A fejlesztők az izraeli DASH sisakot jobbnak ítélik az orosz sisaknál, a JHCMS-t pedig a DASH-nál.

A Collins Aerospace F-35-ös HMDS[5] sisakja

Az F-35-ös sisakja és az együttműködő rendszer valóban egy mérnöki csoda, amely az ötödik generációs vadászgépet képviseli. A legfontosabb különbség az F-35-ös sisak és az F-16-on használt hagyományos, negyedik generációs sisak között az, hogy az összes repülési és küldetési adat a sisakra szerelt kijelzőn jelenik meg a pilóta számára. Ezenkívül a sisak hat infravörös kamerához kapcsolódik, amelyek a repülőgép körüli teret figyelik, így 360 fokos kilátást és példátlan helyzetismeretet biztosítanak. Ha a pilóta éjszaka körülnéz, nem látja a pilótakabint, de még a lábát sem, hanem a külső környezetet, a terepet, a repülési és a küldetési adatokat, amelyeket a sisak üvegére vetít a fedélzeti rendszer.

F-35-ös vadászgépen alkalmazott sisak Kép: Air Force Times

A sisak belsejében egyedi gyártású támasztó párnák találhatók, amelyek általában normál kopásnak vannak kitéve. A napellenzők általában megkarcolódnak a gyakori használat következtében, és gyakrabban kell cserélni. Ez kihívást jelenthet, mert testre kell szabni őket, hogy illeszkedjenek az oxigénmaszkhoz.

A sisak ismételt beállításának a szükségessége akkor válik igazán fontossá, amikor a pilótánál fizikai változások történnek, például ha a súlya vagy frizurája megváltozik. Bármi, ami minimális változást okoz a koponya és az egyedileg kialakított párnák között idővel problémát okozhat, ami esetleg a sisak frissített optikai kalibrálását igényelheti.

A látótávolságon belüli rakéta HOBS WVR[6]

1984-ben a Szovjetunióban készítették el az első hatékony infravörös HOBS típusú R-73-as rakétát, amit összekapcsoltak a sisakra szerelt optikai irányzékkal. A kombinált rendszert a MiG-29 Fulcrum és az Szu-27 Flanker vadászgépek fedélzeti tűzvezető rendszeréhez illesztve tették működőképessé.

Az Egyesült Államok vadászgépeiből közel két évtizedig hiányzott ez a képesség. Nem sokkal az 1990-es német újraegyesítés után Németországban nagy raktárkészletet találtak a NATO szakemberei az R-73-as rakétákból. Megismerve az R-73-as képességeit arra a következtetésre jutottak, hogy a nyugat meglehetősen alábecsülte ezeket a rakétákat. Konkrétan az R-73-as sokkal jobb manőverező képességű, és koordinátor egysége sokkal alkalmasabb volt a célok befogására és követésére, mint az akkori AIM-9 Sidewinder volt.

Az új rakéták, mint az AIM-9X rakéta koordinátor egysége 124×124 pixelből álló mátrix típusú képalkotó infravörös keresőt tartalmaz, amely a célok képének feldolgozásával hatékonyabbá teszi a célbefogást a régebbi generációs infravörös keresőknél. A „hamis” infravörös források, csapdák itt kevésbé hatékonyak.

Az új látótávolságon belüli rakéták számára a kiáramló égésgázokat elfordító terelő lapok biztosítják a jobb manőverező képességet, az optikai kapcsolat pedig a HMDS használatával lehetővé teszi a pilóták számára a manőverező ellenséges vadászgép egyszerű célzását. Más szóval, a repülőgépet nem kell feltétlenül a cél felé manőverezni ahhoz, hogy megtörténjen a célbefogás, a pilótának csak a fejét kell a cél irányába fordítania és az elektromos vezérlő rendszer biztosítja, hogy a rakéta koordinátora követi a pilóta sisakjának az elmozdulását. A cél befogását a rakéta hangjelzéssel igazolja vissza így megtörténhet az indítás.

Valójában az légiharc rakéták elindítása számos más rendszert érintő eseménysorozat csúcspontja. Ezek a rendszerek fedélzeti és azon kívüli érzékelőket, taktikai adatkapcsolatot és magukat az légiharc rakétákat tartalmazzák. Ezek a rendszerek egymással összhangban dolgozva jó lehetőséget biztosítanak a modern légierőknek az ellenséges repülőgépek elfogására, és ezzel a légi fölény megszerzésére.

Tehát a látótávolságon belüli légiharcra készülni kell, de lehetőség szerint olyan taktikát kell alkalmazni, hogy az elkerülhető legyen, mert a jelenlegi kifinomult HOBS rakéták alkalmazása könnyen kettős találatot okozhat a találkozó ellenfeleknél.

Dobos Endre

 

[1] Helmet Mounted Sight HMS: sisakra szerelt irányzék

[2] High Off Boresight HOBS: a high off-boresight üzemmód, amikor a rakétát hordozó gép hossztengelye és a cél helyzete között, több, mint 50°-os eltérés van

[3] Display and Sight Helmet System DAS: sisakra szerelt optikai irányzék

[4] Joint Helmet Mounted Cueing System JHMCS: sisakra szerelt egyesített jelzőrendszer

[5] Helmet Mounted Display System HMDS: sisakra szerelt kijelző rendszer

[6] Within Visual Range WVR: látótávolságon belüli rakéta

Friss írások

Milyen képességekkel rendelkezzen egy 5. generációs vadászgép pilótája?

Mennyire számítanak a vadászgép kabinjában ülő pilóta egyéni képességei egy légiharcban? A korábbi háborúk során amikor a gépágyú volt az alapvető támadó eszköz folyamatosan fejlődött...

Végrehajtotta első felszállását az első új építésű F-16Viper Block 70/72

Befejezte első tesztrepülését az első új építésű F-16 Viper, a fejlett Block 70-es konfiguráció. Ez az új mérföldkő különösen jelentős, mert a Lockheed Martin...

Elektro-optikai érzékelőkkel látták el a következő generációs török vadászgépet

A Turkish Aerospace Industries (TUSAS) arról számolt be, hogy a török TF-X következő generációs vadászgép első prototípusának építése folyamatosan halad. Ez állítólag magában foglalja...

Szükség van-e a látótávolságon belüli légiharcra?

A több országban fejlesztés alatt álló következő generációs vadászgéppel szembeni elvárás, hogy legyen lopakodó, kellő mennyiségű üzemanyagot és minél több rakétát tároljon a belső...

A kínai-pakisztáni fejlesztésű JF-17C/JF-17 Block III-as a fejlődő országok hatékony többcélú vadászgépe

Felkerült egy fénykép a közösségi médiába egy JF-17C (vagy Block III) vadászgép kabinjában ülő pilótáról, aki kijelzővel épített sisakot (HMD) viselt. Ugyanakkor a továbbfejlesztett...