Kezdőlap A katonai repülés jelene Milyen jövő vár a specializált Szu-25-ös harcászati támogató gépre?

Milyen jövő vár a specializált Szu-25-ös harcászati támogató gépre?

Kategória

A szovjet harcászati támogató – orosz kifejezéssel Sturmovik – kifejlesztését a vietnami háború (1965-1973) tapasztalatainak a Szovjetunió Fegyveres Erők vezérkara által végzett elemzése előzte meg. Vizsgálták a vietnami háborúban az amerikai repülőgépek alkalmazását és a nehézségeket amelyekkel találkoztak a kisméretű földi célok megsemmisítése során. A helikopterek viszonylag kis akciórádiusszal és alacsony hasznos terheléssel rendelkeztek, míg a bombázók és vadászgépek nehezen tudták a kis magasságú feladatokat végrehajtani.

A vietnami hadműveletekben a Cessna A-37 Dragonfly könnyű támadó repülőgépet alkalmazták, amelyet egy gyakorló repülőgépből fejlesztettek, és a Douglas A-1 Skyraider légcsavaros zuhanóbombázót, amelyet a második világháborúban használtak. Mindkét jármű hátránya a gyenge páncélzat és az elégtelen teherbírás volt.

Az 1960-as évek végén az amerikai Fairchild Republic cég megkezdte az A-10 Thunderbolt II (“Warthog”) támadórepülőgépek új generációjának fejlesztését. Abban az időben indították el a Szu-25-ös projektet a Szovjetunióban.

A harcászati támogató, mint típus nem volt ismeretlen a fejlesztőknek, hiszen a második világháború idején hatékonyan alkalmazták az Il-2 Sturmovik repülőgépet közvetlen harctámogatásra. Szakmai körökben úgy vélték, ez a típus egyesíti a harci helikopter és a frontbombázó tulajdonságait. Fő feladata a szárazföldi erők közvetlen támogatása a harctéren. Valójában a típussal szembeni elvárások nem változtak a második világháború óta: meg kell tisztítania az utat a motorizált lövészegységek előtt, megsemmisítve az ellenség páncélozott járműveit.

Szu-25SM Kép: aviadrive.ru

A támogató gépet elsősorban néhány százméteres magasságban, 400-600 km/h-s sebességgel történő működésre tervezték. A pilótának képesnek kell lennie a célok vizuális felismerésére. Egy ilyen feladat azonban számos kockázattal jár.

A csatatéren a fenyegetések egész komplexumát figyelembe véve a Szuhoj Design Bureau mérnökei egy jól védett, megbízható és egyszerű csatagépet készítettek. A hadműveletek helyszínén a Szovjetunió és Oroszország légierejének pilótái sok esetben a szárny, az üzemanyagtartályok, a futóművek, sőt a hajtómű sérüléseivel is visszatértek a bázis-repülőtereikre. A gép hasznos képessége, hogy le tud szállni burkolatlan kifutópályákra is.

Az új gép építésének igénye 1968-ban merült fel a védelmi minisztériumban, majd az 1969 márciusában meghirdetett tenderre a Szuhoj, Iljusin, Mikoján és a Jakovlev tervezőirodák nyújtották be javaslataikat. A két prototípus T8-1 és T8-2 sárkányszerkezetének az összeszerelését 1972 januárjában kezdték el. A T8-1-es 1974 őszére készült el és 1975 február 22-én teljesítette első felszállását.

Kép: aviadrive.ru

A gép kiterjedt páncélzattal rendelkezett a törzs alsó és mellső részén, és két hajtóművet kapott a nagyobb túlélési képesség biztosítására. A sárkányszerkezet 60%-a alumínium, 19%-a acél, 13,5%-a titánium, 2%-a magnézium ötvözet, és 5,5% egyéb anyag felhasználásával készült.

Szárnyai a törzsre merőlegesen állnak, enyhén nyilazott belépőéllel – eltérően a nagy sebességű vadászgépek által használt delta szárnyaktól – ami jobb manőverező képességet és nagyobb felhajtóerőt biztosított a Szu-25-ös alacsonyabb repülési sebességén.

Kép: aviadrive.ru

A repülőgépet eredetileg olyan képességekkel ruházták fel, hogy a pilóta komoly repesz és lövedék okozta sérülésekkel is képes legyen irányítani, és elérje a bázisrepülőteret, még akkor is, ha gépe olyan sérüléseket szenvedett, amelyek más repülőgépek számára végzetes lehettek.

Természetesen korántsem mindig sikerült a pilótáknak sérült repülőgépükkel minden esetben a repülőtéren leszállni, gyakran kénytelenek voltak katapultálni. De a legfontosabb dolog, hogy a Sturmovik kialakítása biztosította, hogy a pilótája épségben ért földet.

Kép: aviadrive.ru

A Szu-25-ös fő fegyvere egy duplacsövű 30 mm-es Grjazev-Sipunov GS-30-2 gépágyú, de szárny alatti tartóin különféle típusú légi bombákat 500 kg-ig, nem irányított rakétákat, napalm tartályokat, levegő-felszín H-25ML, H-29L és S-25L irányított rakétákat tudott szállítani. Ezen kívül a gép arzenáljában megtalálhatók az R-60, R-27R, R-77 és R-73-as légiharc rakéták.

A Szu-25-ös maximális harci terhelése 4,4 tonna, maximális repülési magassága 5 km, normál felszálló tömege 14,6 tonna, akciórádiusza a talaj közelében 750 km.

A védelmi rendszere

Az 1980-as években a gépet folyamatosan fejlesztették. Az afganisztáni tapasztalatok alapján a repülőgépet infracsapda-szóró rendszerrel szerelték fel, hogy védelmet adjon a vállról indítható légvédelmi rakétáktól. Az infracsapdák kiszórása automatikusan történt, a célterület elérésekor.

A csapdák azonban hatástalanok voltak az amerikai Stinger-rakétákkal szemben, amelyek 1986-ban jelentek meg a mudzsahedin harcosok kezében. A gép védelme érdekében a Szuhoj Design Bureau mérnökei acéllemezekkel erősítették meg a Sturmovik létfontosságú egységeit, a törzs hátsó részét pedig tűzoltó rendszerrel látták el.

Afganisztánban a Szu-25-ös mintegy 60 000 bevetést hajtott végre. Csaknem tíz év alatt a Szovjetunió légiereje 23 darab Szu-25-ös repülőgépet veszített. A balesetekben egyetlen üzemanyagtartály sem robbant fel, a repülőgépek visszatértek a repülőtérre, néha akár 150 sérüléssel is. A hadműveletek helyszínén a repülőgépek rendszerint géppárban hajtották végre feladatukat. Míg az egyik gép a célokat igyekezett megsemmisíteni, a másik a környező hegyeket figyelte. Ez a taktika lehetővé tette a Szu-25-ösök számára, hogy felderítsék az ellenséges légvédelemtől és nehézgéppuskáktól származó lehetséges fenyegetést.

Korszerűsítési tervek

Ebből a repülőgépből összesen mintegy 1300 darab készült. Jelenleg a csapatoknál a Szu-25SzM3-as változatú gépek állnak szolgálatban. A támogató repülőgép ezen változata automatizált tűzvezető rendszerrel, SzOLT-25-ös típusú elektro-optikai célmegjelölővel, és mesterséges intelligencia elemekkel rendelkező célzórendszerrel van felszerelve. A legújabb felszerelés lehetővé teszi a pilóta számára, hogy több mint 5 km magasságból, azaz a MANPADS[1] hatókörén kívülről támadjon célokat.

Kép: aviadrive.ru

A Moszkva melletti Kubinkában található 121. Repülőgép-javító Üzem a légierő harcászati támogató repülőgép-flottájának modernizálási feladatait látja el. 2019 májusától két Szu-25SzM3-as századot terveztek felállítani a 4. Hadsereg VVSz[2] és PVO[3] állományán belül.

A Su-25SzM3-as fedélzeti rádióelektronikai komplexuma a GLONASS műholdas navigációs rendszert és lézeres célmegjelölőt tartalmaz, amely a lézer rávezető fejjel rendelkező levegő-föld típusú rakéták számára biztosít céljelet.

A korszerűsítés során javítottak a gép lövésállóságán, a létfontosságú egységeket acéllemezekkel borították, amelyek ellenállnak a 30 mm-es ágyú lövedékének. Ezenkívül a Su-25SzM3-at Vitebsk-25 elektronikai hadviselési rendszerrel szerelték fel. A gyártó szerint ez a rendszer megvédi a repülőgépet a “Strela” és a Stinger hővezető MANPADS rakétáktól, de a szíriai hadműveletek során Oroszország szenvedett el veszteséget MANPADS által.

Hogy néz ki a jövő?

A gépek felújítása darabonként 12 millió dollárba került. A szűkös keretek miatt ez a korszerűsítés nem volt olcsónak tekinthető. 2018 szeptemberében vált ismertté, hogy a védelmi minisztérium 1,7 milliárd rubelre becsülte négy Szu-25-ös Szu-25SzM3-assá való átalakításával kapcsolatos munkát, ami repülőgépenként közel félmilliárd rubelt jelent.

Ezért a pénzért (repülőgépenként ez közel 6 millió dollár) a gyártó felajánlotta, hogy a gépet teljesen digitális vezérlőrendszerrel szerelik fel, modern kommunikációt és egy új generációs célzó-navigációs rendszert építenek be, valamint átdolgozzák a repülőgép sárkányszerkezetét és a hajtóműveket.

A pályázat költségeit végül a módosították. A folyamatosan épített közel 1300 darab Szu-25-ből (nagy részük Oroszországban maradt) mindössze néhány tucat jármű került be a Szu-25SzM3-as korszerűsítési programba.

Drónok veszik át a szerepüket?

A harcászati támogató repülőgép nagy hátránya, hogy túlságosan specializált, nem rendelkezik fedélzeti radarral és csak akkor képes komoly veszteségek nélkül tevékenykedni, ha a légteret vadászgépek uralják és védőernyőt vonnak a támogató gépek fölé. Előnyük, hogy lassan repülnek, és akár két órán át képesek a csapatok fölött körözni taktikai, valamint pszichológiai támogatást adva a gyalogságnak.

E tekintetben a pilóta nélküli csapásmérő repülőgépekkel végrehajtott műveletek kevésbé bonyolultak, jól irányíthatók, és a fedélzeten szállított nagy pontosságú fegyverek száma garantálja a harci küldetés pontos végrehajtását.

Oroszországban egy pilóta kiképzésének teljes tanfolyamra számított költsége egy harcászati támogató gépre, átlagosan körülbelül egymillió dollárba kerül. Összehasonlításképpen az UAV-kezelői tanfolyam költsége ennek harmada.

A világ legnépszerűbb támadó drónjának, az MQ-9 Reapernek az ára 25 millió dollár (bombák és rakéták nélkül), ami az orosz gépek árszintjét tekintve összemérhető, egy pilóta által vezetett harci gép árával.

Kína 1 millió dolláros áron kínálja Wing Loong drónját. Ezeket a drónokat olcsó eszközként reklámozzák, mint amelyek képesek átvenni a harcászati támogató repülőgépek szerepét 4000 ezer kilométeres mélységig, 20 órás repülési időtartammal.

Wing Loong drón a lehetséges rakétafegyverzetével Kép: wikimedia

Ezzel szemben a Szu-25-ös akciórádiusza fegyverekkel mindössze 750 kilométer. Az amerikai A-10-nél ez az érték valamivel magasabb, körülbelül 900 kilométer. Még az alacsony hasznos terhelést is figyelembe véve, ami a drónoknál néhány száz kilogramm, és nem 4-5 tonna, mint a repülőgépeknél, a drónok jobban alkalmazható és fenntarthatóbb eszközök, mint a harcászati támogató repülőgépek.

Oroszországban felvetődött a kérdés, hogy a specializált és drága Szu-25-ös helyett a sokoldalúbb és nagy kapacitású Szu-34-es alkalmasabb lehet a harcászati támogató feladatok elvégzésére, hasonlóan a nyugati 4+ generációs többcélú harci gépek alkalmazásához. Azonban a Szu-34-est nagy sebessége és óránkénti költsége nem igazán teszi alkalmassá ilyen feladatok ellátására.

Ugyanakkor a legutóbbi örmény-azeri háború 44 napja alatt török és izraeli drónok alkalmazásával az azeri erők 287 örmény tankot és 69 PSzH-t semmisítettek meg. Tehát a drónok bizonyították, hogy alacsonyabb költségek mellett, pilóták életének kockáztatása nélkül képesek jelentős sikereket elérni.

Szerző: Dobos Endre

Forrás: Aviadrive.ru, hi-tech.mail.ru

 

 

 

[1] Man-portable air-defense systems (MANPADS): vállról indítható légvédelmi rakéta

[2] Vojenno-vozdusnie szíli (VVSz): légierő

[3] Vojszka Protivovozdusnoj Oboroni (PVO): légvédelmi csapatok

Friss írások

Elhibázott lépés, hogy az Egyesült Államok nem vesz részt Japán hatodik generációs hadászgép programjában?

A japán médiában megjelent hírek azt sugallják, hogy Tokió az Egyesült Királysággal való együttműködésen gondolkodik, hogy segítsen megépíteni az F-X néven ismert következő generációs...

A Rafale vagy a Szu-35SM a hatékonyabb harci gép?

Mind a francia Rafale, mind az orosz Szu-35SM többcélú harci gép több ország légierejének legütőképesebb gépe, de vajon melyikük a jobb, hatékonyabb harci eszköz? Az...

Az F-35-ös harci gép kifinomult rendszerei új lehetőségeket tárnak fel a hadvezetés számára

A Distributed Aperture System DAS osztott kamerarendszer jelentősége Az F-35-ös AN/AAQ-37 Distributed Aperture System (DAS) passzív érzékelőit eredetileg rakétaközeledés figyelmeztető rendszernek tervezték, ami az F-22-es...

Az amerikai légierő rakétafejlesztései

Egy új projekttel bővült az amerikai légierő következő generációs légiharc rakétaprogramja. Noha nagyon keveset tudunk a Modular Advanced Missile programról, amely először a légierő...

A hatodik generációs vadászgép fejlesztések hozzájárulnak az eurocanard gépek frissítési programjához

Európa két hatodik generációs vadászgép kifejlesztésén dolgozik, ugyanakkor az úgynevezett eurocanard-nak nevezett gépeik hármasának sikerült megállnia a helyét a nemzetközi vadászgépek piacán. Még öt évvel...