Kezdőlap A katonai repülés múltja A Heinkel He-219-es éjszakai vadászrepülőgép

A Heinkel He-219-es éjszakai vadászrepülőgép

Kategória

A harci repülés történelmének talán az egyik legfurcsább paradoxona, amikor megterveznek és megépítenek egy repülőgépet egy meghatározott feladatra és a gép azután egy másik feladatkörben teljesedik ki igazán. Ennek klasszikus igazolása az éjszakai repülőgépek története. Néhány kivételtől eltekintve a második világháború során a harcoló országok éjszakai vadászai improvizáció eredményeként születtek úgy, hogy korábban teljesen más feladatkörben tevékenykedtek.

Az első repülőgépfedélzeti radart 1936-ban Nagy Britanniában fejlesztették ki és állították szolgálatba. Az európai háború kitörése utáni hetekben három Blenheim repülőgépre telepítettek A.I.[1] Mk.III-as radart és tették azokat alkalmassá éjszakai vadászfeladatok ellátására. Az első próbarepüléseket követően rövid időn belül világossá vált, hogy elfogóvadász feladatokra speciálisan fejlesztett repülőgép szükséges és a Blenheim nem a legalkalmasabb erre a feladatra.

A RAF készletében abban az időben nem volt széles választék olyan repülőgépekben, amelyek alkalmasak lettek volna a feladat ellátására. Egyedül a Beaufighter rendelkezett olyan méretekkel és aerodinamikai konfigurációval amely lehetővé tette, hogy a radarkezelő munkahelye és az összes szükséges elektronikai eszköz elhelyezhető volt a sárkányszerkezetben, valamint sebessége, emelkedőképessége megfelelt az éjszakai elfogás követelményeinek.  

Az angliai tapasztalatokra támaszkodva az Egyesült Államok 1940 október 20-án egy koncepcionális éjszakai vadász – a P-61-es „Black Widow” – megépítéséhez kezdett, ami a háború egyetlen ilyen céllal épített vadászgépe volt. A P-61-es csak 1944 nyarán jelent meg az európai égbolton.

Ahogy a német célpontok elleni szövetséges bombatámadások erősödtek, a német hadvezetés is szembesült az éjszakai vadászrepülő egységek szükségességével. Először a meglévő géppark alkalmasnak ítélt típusait – Messerschmitt Bf-110, Junkers Ju-88 – próbálták az igényekhez igazítani. Később, 1942 nyarán a légügyi minisztérium kiadta a Focke-Wulf és a Heinkel gyárak számára az éjszakai vadászrepülő fejlesztésére összeállított tervezési irányelveket azzal a kéréssel, hogy dolgozzák ki javaslatukat a specializált típusra. A Focke-Wulf tervezőiroda által fejlesztett Ta 154-es a háború végéig nem vált szériaéretté, a Heinkel mérnökeinek elképzelése azonban a háború egyik legkiválóbb harci repülője lett, de erre még sokáig kellett várni a német pilótáknak. 

A Heinkel gyár mérnökei még 1940 nyarán olyan időszakban kezdték meg a P-1060-as projekt repülőgép tervezési munkálatait, amikor a tervezőintézetnek éppen kevesebb munkája volt. A típust alapvetően távolsági nehézvadász, felderítő, bombázó vagy torpedóhordozó feladatkör ellátására szánták, mely koncepció alapvetően meghatározta a fejlesztés irányát és a géppel szembeni főbb elvárásokat. A tervezők munkáját nem befolyásolta semmilyen hivatalos instrukció, így saját tapasztalatukra és tudásukra támaszkodva olyan gépet terveztek, ami bővelkedett technikai újdonságokban. Nagy teljesítményű motorokkal épített, erőteljes konstrukciót vázoltak fel, teljesen fémépítésű sárkányszerkezettel, hermetizált kabinnal, orrfutóművel, távirányítású védőgéppuskákkal, illetve a pilóta és a fegyveroperátor túlélési esélyeit javító katapultüléssel.

A korábbi P-1055-ös kódjelű modell tervezése során megszerzett tapasztalatokat ostobaság lett volna kidobni gondolta Ernst Heinkel, ezért a nemkülönben ambiciózus és hasonlóan reménytelennek tetsző P-1060-as modell tervezése során alkalmazta a korábbi vadászgép fejlesztésekor szerzett tapasztalatokat. Mivel a hadvezetés leginkább a DB 610-es motorral kapcsolatban emelt kifogásokat, a tervezők másik motor alkalmazása mellett döntöttek. A Daimler-Benz kínálatából a DB 614-es motor tűnt a legmegfelelőbb erőforrásnak. A DB 614-es háromfokozatú feltöltővel rendelkezett, ami lehetővé tette, hogy a motor nagy magasságban is kellő teljesítménnyel rendelkezzen. A P-1060-as támadófegyverzete két darab 20 mm-es MG 151/20-as gépágyúból és egy 30 mm-es MK 103-as gépágyúból állt, a gép védelmére pedig egy pár MG 131-es géppuska szolgált.

Ernst Heinkel olyannyira reménykedett a későbbi megrendelésekben, hogy utasítást adott 12 prototípus saját finanszírozású építésére. A prototípusok átadásának idejét 1942 szeptemberére tervezte a főmérnök, a gép gyártását pedig legkésőbb 1943 nyarán kívánta beindítani.

A 1060-as projekt sokáig porosodhatott volna a Heinkel tervezőiroda fiókjaiban, ha Kammhuber vezérőrnagy nem ír egy memorandumot az éjszakai vadászok helyzetéről. A memorandumban kiemelte, hogy a Bf 110-es távolsági vadászgép, valamint a Ju 88-as bombázó átalakított változata sem sebességben, sem manőverező képességben nem képes felvenni a küzdelmet az új szövetséges bombázókkal, tehát egyik sem tekinthető végleges és kielégítő megoldásnak az éjszakai vadászok számára.

A kísérlet, hogy a problémát a megoldás szintjére emeljék első lépésben kudarcot vallott, így Kammhuber közvetlenül Hitlerhez fordult segítségért, aki támogatta a kezdeményezést és utasításba adta a technikai osztály számára, hogy azonnal rendeljék meg az éjszakai vadász mintapéldányának gyártását. A tervezőkkel és pilótákkal lefolytatott hosszú egyeztetések eredményeként Kammhuber ekkorra már összeállította a géppel szemben támasztott követelményeket és megkérte Heinkelt, hogy a gép terveit dolgozzák át ennek megfelelően. A technikai osztály elküldte megrendelését a Heinkelnek. Az átdolgozott terv fejlesztési munkái már He-219-es néven folytatódtak.

A gép részletes kidolgozása 1942-ben kezdődött Marienben, majd az első prototípusok 1942 végén kerültek le a gyártószalagról.

A repülési próbák fényesen sikerültek, a P-1060-as fantasztikus teljesítményt nyújtott, a meghívott szakemberek pedig elragadtatással szóltak a bemutatóról. Úgy tűnt, a projekt oly sok évnyi bizonytalanság után mégiscsak egyenesbe ér. Leginkább a honi légtér védelmével foglalkozó megfigyelőket nyűgözte le a He-219-es gép. A szakemberek meggyőződéssel vallották, hogy megtalálták az éjszakai vadászok számára leginkább megfelelő típust, amely hatékony fegyver lehet az éjjel támadó brit bombázókötelékekkel szemben. Így a Heinkel vállalat megrendelést kapott 130 darabból álló nullszériás He-219-0, majd ezek sikeres próbái esetére 300 darab He-219A változat gyártására.

A He-219A gép azonban korántsem volt szériaérett. Legfőképpen a hátrafelé tüzelő, távirányítású géppuskák működtetésével akadtak gondok, a hidraulikus rendszer nehéz volt, megbízhatatlan és erőtlen, ráadásul kezelése sem volt egyszerű. Nem kevés kísérletezés után Ernst Heinkel egyszerűen törölte az önvédelmi fegyverzetet a programból, mellyel rögtön komoly súlycsökkentést ért el, a felszabadult kapacitást pedig a támadófegyverzet fejlesztésére fordíthatta. A gép hasa alá szerelt fegyvergondola négy gépágyú befogadására volt képes, míg a szárnytövekben kialakított fegyvertérben egy-egy darab 20 mm-es MG 151/20-as gépágyú volt beépíthető, így a He-219A tűzerejét már semmiféle kritika nem érhette.

A vállalat a rajzasztalon végzett munkák után a V1-es prototípus gyártására koncentrált. Bár akadtak nehézségek a motorok beszerzését illetően – a DB 614-es motor törölték a programból – úgy tűnt a gép elkészül a kitűzött határidőre.

A He-219 V1-es változat szárnya egyfőtartós alumíniumszerkezetű volt Fowler típusú, a motorgondola által kettéosztott hátrasikló fékszárnnyal, és Frise-csűrővel rendelkezett. A törzset négyszög keresztmetszetűre tervezték lekerekített sarkokkal, alumínium félhéj kivitelben. A túlnyomásos pilótakabin teljesen a törzs orr-részében helyezkedett el, a pilóta és a navigátor pedig egymásnak háttal foglalt helyet. A gép a kabin mögötti törzsszekcióban három – 1100 l-es, 500 l-es, és 1000 l-es – üzemanyagtartállyal rendelkezett. A hidraulikus munkahengerek az orrfutóművet a kerék 90°-os elforgatásával hátrafelé, a dupla kerekű főfutóműveket pedig a motorgondolába húzták be.

Első lépésben a DB 603A típusú motorokat alkalmazták gyűrű alakú radiátorokkal.

A gép a Penemündében végrehajtott első repülési próbák során két darab 20 mm-es MG 151/20-as gépágyúval, és egy 13 mm-es űrméretű MG 131-es védőgéppuskával volt fegyverezve. Felszállótömege ekkor 11760 kg, üres tömege pedig 9040 kg volt, a szárny felületi terhelése 263 kg/m2, maximális repülési sebessége 610 km/h, maximális emelkedőképessége pedig 8,2 m/min volt. A gép maximális hatótávolsága ekkor 2300 km-re adódott 480 km/h-s sebesség mellett.

1943 februárjában módosították a V1-es változat fegyverzetét úgy, hogy egy törzs alatti gondolában elhelyeztek 4 darab MK 108-as gépágyút. A gépágyúkat merev pálya kötötte össze a törzsben lévő rakaszokkal, melyen keresztül mozogott a hevederezett lőszer Az első fegyverpróbák alkalmával a gondolában felgyülemlő lőporgázok lerobbantották a gondola burkolatát, mert a tervezés során nem vették számításba a keletkező gázok nagy mennyiségét. Később módosították a gondolát, és szellőzőnyílásokat vágtak az burkolatára. További három repülőgépen az MK 108-asok helyett négy darab MG 151/20-as gépágyút építettek. A megoldás kísérleti jellegű volt, hiszen az eredetileg tervezett tűzerőt négy darab 30 mm-es gépágyúra alapozták.

A következő kísérleti gépeket is DB 603A motorral szerelték. A He 219 V3-as gépet meghosszabbított törzzsel építették (a törzs hossza 14,5 m-től 15,4 m-ig változott a feladattól függően). A He 219 V4-es (VG+LX) típus 1943 március 25-én szállt fel először. Ez a változat már FuG 212 Lichtenstein C-1-es radarral készült, így megkezdődhettek a lokátor fedélzeti próbái, a harci alkalmazás, valamint a pilóta és az operátor feladatainak begyakorlása.

Az 1943 március 25-én megtartott gyakorló légiharcban a He 219-esnek bizonyítania kellett képességeit egy Do 217-essel és egy Ju 88-assal szemben. A He 219-es rövid idő alatt „végzett” a Do 217-essel, majd a von Losberg által vezetett Ju 88-assal is. A gyakorló légiharc kedvezően befolyásolta az RLM vezetőinek véleményét. 

1943 májusában az egyik He 219-es fegyverkonténerének átalakításával a négy MK 108-as gépágyú helyére négy MK 103-ast építettek, és vizsgálták hogyan befolyásolja a súlyosabb gépágyú a repülési jellemzőket. Az MK 108-as rövid csövű gépágyú volt, kis lőtávolsággal és kis hatóerővel, az MK 103-as ezzel szemben hosszú csövű, nagy kezdősebességű fegyver volt. Az MK 108-as súlya viszont 40%-al kisebb volt, mint az MK 103-asé. Az MK 103-assal épített gép a He 219A-0/R2-es típusjelzést kapta. Mindkét gépet Lichtenstein C-1-es radarral látták el. Később júniusban még néhány ilyen fegyverzetű gép készült, melyek harcászati képességeit az I/NJG 1 állományába beosztva Hollandiában teszteltek.

A repülési próbák igazolták a Heinkel mérnökeinek előzetes elvárásait, a repülőgépek valóban kivételes mutatókkal rendelkeztek. A nullszéria első példányait 1943 nyarán állították hadrendbe. A He-219A-0 még korántsem volt kiforrott fegyverzeti rendszerrel felszerelve. Változatos összetételben alkalmaztak MG 151/20-as és MK 103-as gépágyúkat, miként a beépített motorok típusa sem volt egységes. Utóbbi problémát leginkább a hadiipari üzemeket sújtó éjszakai bombatámadások okozták, amelyek megannyi más stratégiai célpont mellett a Daimler-Benz gyártósorait sem kímélték.

A gép szárnyának lengyelországi sorozatgyártása nem volt sikeres, a helyi munkaerő képzettségi szintje és a szükséges készülékek hiánya lehetetlenné tette a helyi gyártást. A bombatámadások miatt a vállalat üzemeit egymástól távol eső telepekre költöztették, de az összehangolt működésüket így sorozatos szállítási és egyéb problémák akadályozták. A vasútvonalakat bombatámadások tették járhatatlanná, miként maguknak, a gyáraknak is bőven kijutott a Lancasterek által ledobott bombákból. Mindezen körülmények tükrében lehetetlen volt teljesíteni a havi 100 darabos szállítási tervet. A Heinkel az 1944-es évben összesen 214 gépet tudott leszállítani úgy, hogy tavasszal a teljes gyártás lehetetlenné vált a szövetséges támadások miatt.

A DB 603-as széria folyamatos fejlesztésének eredményeként elkészült a 1900 LE-s felszálló teljesítményű „G” modell, így a Heinkel mérnökei ezt tervezték a szériagépekbe építeni. A DB 603G motort a feltöltő megnövelt fordulatszáma és nagyobb sűrítési nyomása különböztette meg a korábbi változatoktól, azonban a típus gyártása csak fél év késéssel kerülhetett a Heinkel üzemébe. Áthidaló megoldásként a DB 603E modellt építették be. Ezt a motort a megnövelt sűrítési nyomás és a dinitrogén oxid gázt alkalmazó GM-1-es teljesítménynövelő rendszer jellemezte.

Az első három szériaépítésű sárkányszerkezet a V11, V12 és a V13-as sorszámot kapta, melyek a He 219A-1-es változat alapját képezték, a He 219V12-es DB 603E motorral, a többi gép pedig az alacsonyabb teljesítményű „A” változattal készült.

A He 219V11-es (No. 310186) (úgy is ismert, mint He 219A-0/R6) szabványos fegyverzete két szárnytőbe épített MG 151/20-as gépágyúból, a törzs alatti gondolába épített két MK 108-as gépágyúból és további két különleges beépítésű MK 108-asból állt. Ez utóbbiakat a törzs hátsó részében – a törzs vízszintes tengelyéhez képest 65°-os szögben ferdén elhelyezve építették be. Ezt a megoldást hívták Schräge Muziknak.

A későbbi gépek fegyverzete attól függött, hogy milyen típusú gépágyú volt elérhető a gyártás „adott pillanatában”: MG 151/20-as, MK 103-as, vagy MK108-as. A gyártószalagon csak néhány gépbe szerelték be a ferde irányítású MK 108-as gépágyúkat, sokszor az időszakos műszaki karbantartás részeként történt a beszerelésük.

Az A3-as, és A4-es változatok soha nem készültek el, majd 1944 márciusában megszületett az A5-ös változat. A gépen különböző fegyverek kerültek beépítésre: a He 219A-5/R1-esen: 2xMK 108-as volt az alsó áramvonalazó alatt, a He 219A-5/R2-esen 2xMG 151/20-as, a He 219A-5/R3-ason pedig 2xMK 103-as. Mind a három változat rendelkezett szárnytőbe épített MG 151/20-as gépágyúval, valamint a törzsben ferdén beépített MK 108-assal.

A He 219A-6-os változat a „Mosquito vadász” néven vált ismertté és azzal a céllal készült, hogy le tudják vadászni vele a Brit Mosquitot. A gép valójában egy csökkentett tömegű He 219A típus volt DB 603L motorral szerelve. A DB 603L abban különbözött az „E” változattól, hogy kétfokozatú feltöltővel, MW 50-es és GM 1-es teljesítményfokozó rendszerrel 2100 LE maximális teljesítmény leadására volt képes felszállásakor. A gép 11960 kg-os maximális tömege mellett, emelkedő képessége elérte a 9,2 m/s-ot, végsebessége pedig a 645 km/h-t.

A He 219A-7-es volt az utolsó szériaváltozat, egy magassági éjszakai vadász, melyeket a V25-ös, és V26-os kísérleti gépek bázisán fejlesztettek ki. Ez a változat a megerősített páncélzatával különbözött az elődöktől, mintegy 100 kg acéllemez és üveglap védte a pilótát az ellenséges lövedékektől. A gépet Lichtenstein SN-2-es lokátorral, új FuG 218-as Neptun típusú rádióval, FuB 2F éjszakai leszállító rendszerrel és FuG 101-es rádiómagasság-mérővel látták el.

A Heinkel He-219-es különböző radarantennákkal

A repülőgépnek és fő egységeinek kifinomult tervezése könnyű műszaki kiszolgálást tett lehetővé. A gép fő egységei könnyen hozzáférhetők és kiszerelhetők voltak. A repülőezred műszaki személyzete tábori körülmények között nagyméretű egységek cseréjének végrehajtására is képes volt. A gép tűzereje lenyűgöző volt, a 20 mm-es kaliberű fegyverek lőszer-javadalmazása 150 darab, míg a 30 mm-é 100 darab volt. A pilótafülke, a lőszerrakaszok és a motorok erősen védettek voltak az ellenséges lövedékektől. A repülőgép olyan teljesítménytartalékkal rendelkezett, hogy felszállás során egy motor váratlan leállása sem okozott gondot a pilótának.

A He-219-es éjszakai vadászgép különböző változataiból a második világháború éveiben – a nullszériás példányokkal együtt – összesen 268 példány épült, amely gépeket a Nachtjagdgruppe NJG 10, a Nachtjagdstaffel Norwegen , 7./NJG 5, és a NJG1 alakulatok pilótái repülték. A He-219-es típus a politikai csatározások és az egyre romló háborús körülmények áldozatává vált. Bár Ernst Heinkel közel három éven át házalt a tervekkel, a hadvezetés csak jócskán megkésve, 1942 elején állt a típus mellé, a teljes körű támogatást pedig csak 1944 tavaszán kapta meg a program.

A DB 603A motor teljesítményadatai:

DB 603A Felszálló teljesítmény Teljesítmény 2100 m-en Teljesítmény 5700 m-en
  1750 LE 1850 LE                 1625
LE              

A He 219A-7-es változat gépeibe épített szabványos fegyverzet:

He 219A-7/R1 2xMK 108 szárnytőben 2xMK 103;  törzsben 2xMG 151 törzsben 2xMK 108 Schräge Musik
He 219A-7/R2   2xMK 103;  törzsben 2xMK 108 törzsben 2xMK 108 Schräge Musik
He 219A-7/R3 2xMG 151/20 szárnytőben 2xMK 108 törzsben 2xMG 151/20 törzsben 2xMK 108 Schräge Musik
He 219A-7/R4 2xMG 151/20 szárnytőben 2xMO 151/20 törzsben   2xMK 108 Schräge Musik

A He 219A technikai adatai:

Fesztávolság 18,5 m
Szárnyfelület 44,5 m2
Szárny felületi terhelése; 11750 kg súly esetén 264 kg/ m2
Súly/Teljesítmény viszony; 11750 kg súly esetén 3,36 kg/LE
Motor 2xDB 603A
Felszállóteljesítmény 1750 1/n mellett 2×1750 LE
Emelkedőképesség 2500 1/n és H=0 m esetén 2×1580 LE
Emelkedőképesség 2500 1/n és H=2500 m esetén 2×1510 LE
Szerkezeti szilárdság határa +6 g; 12200 kg összsúly mellett
Üres súly 9030 kg
Személyzet súlya 200 kg
Üzemanyag súlya 2590 l esetén, és 1l=0,74 kg/l 1930 kg
Olaj 142 kg
Lőszer 484 kg
Maximális felszállósúly 11750 kg
Maximális repülési sebesség; P=3160 LE és H=0 m 490 km/h
Maximális repülési sebesség; P=3000 LE és H=2500 m 615 km/h
Fegyverzet 6xMG 151; MG 131
Emelkedési idő; 2 km-re 3,5 min
Emelkedési idő; 4 km-re 7,2 min
Emelkedési idő; 6 km-re 11,5 min
Emelkedési idő; 8 km-re 18 min
Repülési csúcsmagasság; két motor; tele tank 9900 m
Repülési csúcsmagasság; két motor; fél tank 10300 m

Írta: Dobos Endre


[1] Airborne Interception Radar – A.I. Radar: repülőgépfedélzeti radar

Friss írások

Milyen érzékelő van az Egyesült Arab Emírségek F-16E/F Block 60 Desert Falcon vadászgépének az orrán?

Úgy tűnik, hogy a repülőgépek egy-egy szerkezete különleges érdeklődést vált ki. Jelen esetben egy bizonyos gömb váltott ki nagy érdeklődést, amelyet a...

Ötvenegy éve történt: hogyan lőttek le izraeli pilóták 5 szovjet MiG vadászgépet 3 perc alatt

1970. július 30-án öt szovjet MiG-21-es vadászgépet lőttek le az izraeli légierő pilótái, mindösszesen három perc alatt. Ha visszatekintünk...

Oroszország új vadászgépe a Szu-75 Checkmate nagy ígéret. Valóban képes lesz elérni a kitűzött célokat?

Múlt hét kedden a Объединённая Авиастроительная Корпорация (OAK) és a Szuhoj Repülőgyár a Moszkvai Repülési és Űrkiállítás (MAKS) nyitónapján bemutatta az új...

A Rafale vadászgép Spectra védelmi elektronikai berendezése blokkolta a Szu-35-ös radarját

Az Egyiptomi Légierő teljes állományára nagy hatást gyakorolt a legutóbbi BVR gyakorló elfogás lefolyása és eredménye, melyben a Szu-35-ös orosz vadászgép játszotta...

Checkmate az új orosz egy hajtóműves ötödik generációs vadászgép

Oroszország ma bemutatta új, könnyű/közepes vadászgépét, amelyre egy csillogó médiahadjárat hívta fel egy nappal korábban az érdeklődők figyelmét. Tegnap először volt látható...